Névadónk

Magyar Imre, professzor és író

Magyar Imre 1910. okt. 14-én született Losoncon. Születése után a család hazaköltözött eredeti lakóhelyére, Pestre. Édesapja, dr. Magyar Izsó a MÁV központban dolgozott tisztviselőként. A család nagy része Felvidéki származású volt. A déd generációban igen egyszerű emberek éltek, akik csak vallásos műveltséggel bírtak. A nagyszülők már felvették a vidéki asszimilálódó zsidók szellemiségét. Gyermekkoráról és családjáról Az évszázad gyermeke című lélektani indíttatású memoárban olvashatunk.

Ifjúkorának meghatározó élménye az irodalom és a zene volt. Jól hegedült, gyakran játszott a gimnáziumi zenekarban. Rengeteget olvasott magyarul és franciául, maga is írt kezdetben verseket, verses színdarabokat, novellákat. Memoárja szépirodalmi igénnyel megírt emlékirat, ugyanakkor kordokumentum is.

A kérdés című kötetben orvossá válásáról ír. Az érvényben levő numerus clausus ellenére, kiváló bizonyítványa segítségével, 1928 szeptemberében a Kir. Magyar Pázmány Péter tudományegyetem orvosi fakultásának hallgatójává vált. Az írásban képet kapunk Magyar Imre egyetemi éveiről, oktatóiról, érdeklődéséről. Nagyformátumú tanárai közül elsőnek említi az anatómia-szövettant előadó Lenhossék Mihályt. Orvossá válásában rá a legnagyobb hatást Korányi Sándor tette.

„Orvosnak lenni csodálatos!” – írta – ” Szeretem a beteg embert, sajnálom, megértem és minden erőmmel igyekszem gyógyítani. „A halált nem lehet megszokni” ,írta már orvostanhallgató korában. Hangyaszorgalommal tanult. Saját irodalmi alkotása egy Verlaine-vers fordítása; megjelent a Magyar Hírlap vasárnapi mellékletében. Aztán még számos novellát, verset írt, és hegedült a Vámossy Zoltán gyógyszertan professzor védnöksége alatt álló medikus Zenekarban, amely még a Zeneakadémián is tartott előadást.

Sajnos, nem csak tudást és szépséget tapasztalt az egyetemen. Ez az időszak volt a kezdete a zsidóveréseknek. A belső klinika kertjében az ébredők hívei sorfalat állva ütötték, rúgták a sorfalba kényszerített zsidó hallgatókat. Ebből Magyar Imre, hála két volt középiskolás társának, személyében kimaradt. Ez a szörnyű élmény ihlette azt az írást, amelyik az Egyenlőség című magyar zsidó hetilap 49. évfolyamának 7. számában, 1928-ban megjelent: „Gyávaság” – egy zsidó diák naplójából. Nem én vagyok gyáva! (Ez az újság a család birtokában van.)

Diplomáját 1934-ben kapta meg, az első 15 legjobb diák között. Úgy látszott, reményteli pálya áll előtte, szorgalmának és eredményeinek köszönhetően fizetés nélküli gyakornokként tovább dolgozhatott, az általa olyannyira szeretett Korányi professzor klinikáján. A pálya azonban nem kezdődhetett gondtalanul. Korányit életkora és származása miatt nyugdíjazták, klinikáját átszervezték, lehetséges utódait, tanítványait pedig fokozatosan eltávolították az egyetemről. Magyar Imre ezért 1936-tól a Stefánia úti Hetényi Géza és Baráth Jenő által alapított Szanatóriumban vállalt állást. Ez az állás anyagilag előnyös volt, azonban a tudományos munkát nem tette lehetővé. Ráadásul 1940-től- 1944-ig négy alkalommal hívták be munkaszolgálatra: Szentkirályszabadjára, Gönyűre és máshová.

A munkaszolgálat alatt született meg Magyar Imre egyik legszebb irodalmi műve. Gönyűn került kezébe a Károli biblia. Ebből a találkozásból született meg Ruth című könyve. „Ezt a könyvet pedig a szépségnek szentelem” – mondta az író. „A legfőbb szépség az Úr, a második a természet és a harmadik az ember.” A könyvet majd csak 1972-ben adta ki a Magvető Kiadó, Gyulai Liviusz mulatságosan ironizáló, archaizáló lino rajzaival.

Másik bibliai témájú könyve a Judit, amelyben Judit és Holofernes történetét dolgozza fel. Az illusztrátor itt Szántó Piroska volt.

1945-ben egy szerb munkaszolgálatos század orvosaként érte a felszabadulás. Anyját és húgát az utolsó hetekben a századnál bújtatta egy emberséges századparancsnok, így élték túl hárman az üldözéseket. A család nagy része azonban odaveszett.

Az 1944-ben elhurcolt és halálba üldözött édesapja emlékének szentelte a Tanulságos utazás című könyvét.

A budapesti zsidóságról, a gettóról szól a deportálás negyvenedik évfordulójára megjelent Oly korban éltem én című remek könyve. Plasztikus portrékkal, a drámai epizódok sokaságával idézi fel a szerző a borzalmas idők atmoszféráját. Kényszerűen összezárt emberek lélegzenek a légópincékben, nyilas razziák zajlanak, hosszú menetelések következnek, majd jönnek a pánikhangulatok, a megalázó kihallgatások, s végig ott az ezernyi rémhír: 1944! A regény rendkívül széles társadalmi horizontján, időről időre felbukkannak nem zsidók is, akiknek cselekedeteivel árnyalja a szerző a mű alapproblematikáját: a nemzeti felelősség kérdését.

Még 1944 áprilisában házasságot kötött Fodor Évával, egy gazdag pesti ügyvéd nála 13 évvel fiatalabb lányával. Akkoriban elterjedt az a hír, hogy a férjezett nőknek nem kell bevonulniuk munkaszolgálatra, így az ügyvéd gyorsan férjet keresett szép és gazdag, 19 éves lányának. A kényszerű papírházasság váratlanul sikeresnek, boldognak bizonyult, és Magyar Imre haláláig tartott. Éva nagyon szép volt és remek ember. Ha idézhetem lányát, Annát: „Anyum szép és életvidám volt, csodálatos természettel. Apám és négy gyermeke teljes körű kiszolgálását a legnagyobb természetességgel, odaadással, boldog derűvel végezte. Rajongott apámért, hogy ő csak a hivatásának élhessen.”

A felszabadulás után Magyar Imre visszakerült a Korányi klinikára, amelynek 1946-tól a Korányi tanítvány Rusznyák István volt az igazgatója. Itt bontakozott ki Magyar egyetemi pályája. Ezek az évek a példamutató orvosi működés, a tudományos működésben a mesterré válás évei voltak.

1960-tól a Szabolcs utcai Orvostovábbképző Intézet l. Belgyógyászati Tanszékét vezette. 1962-től az intézet igazgatója lett. 1965 szeptemberében került élete utolsó és legnagyobb állomáshelyére, a Budapesti Orvostudományi Egyetem l. számú Belgyógyászati Klinikája élére. Klinikáján a Korányi Intézetből hozott eszményeket igyekezett megvalósítani. Intézetvezetőként a tudatos liberális gondolkodás volt az irányelve.

Számtalan tudományos társaság elnöke volt, így az újjáalakult Magyar Belgyógyász Társaságnak, a Magyar Diabetes Társaságnak, (amelynek életre hívója is volt), valamint a Magyar Gastroenterológiai Társaságnak elnöke. Több száz jelentős cikket is írt, illetve társszerzőként jegyzett. Különös gonddal figyelte a fiatal orvosgeneráció oktatását.

Művész-e az alkotó orvos? Bár a gyógyítás munkáját lehet egészen magas fokon művelni, ezt azonban képtelenség művészetnek tekinteni. Ugyanakkor sok orvos nemcsak vonzódik a művészethez, de maga is lehet valamilyen területen művész. Mi hajtja az orvosokat a művészet felé? A nyomasztó gondok, a halál közelsége után – megnyugvást találni. A művészetnek is sokszor tárgya az orvoslás, a beteg ember, a halál és az orvos személye.

Maga Magyar Imre a tudomány és a művészet eredményeiért azonos hőfokon rajongott. Gondolkodásmódja a reneszánsz ember felfogását tükrözte. A zene jelentette számára egyértelműen a megnyugvást, a feltöltődést. Irodalmi és zenei írásai megjelentek az „Egészségügyi dolgozók” című újságban.

Nagy figyelemmel kísérte a muzsikáló fiatalokat is. Korányit idézve írta: „Az igazi orvos az, akinek sajátsága a gyógyítás öröme és szeretete, és leküzdhetetlen vágya. Szerencsés esetben a kutatás – a gyógyítás érdekében. Ez a hivatástudat.

70 éves korában, munkaképessége teljében, egyik percről a másikra nyugdíjazták, ami lelkileg is megviselte. Kollegái a búcsúra Borsos Miklós Kossuth-díjas szobrászt kérték fel egy emlékérem készítésére, ami, sajnos, nem lett a legsikerültebb. A SOTE bejáratánál Szanyi Borbála szobrász alkotása látható, ami jobban sikerült.

Hosszú szenvedés után, 1984. május 24-én gyomorrákban halt meg. Lányának ezt vallotta: „Mindent le tudtam zárni, el tudtam rendezni, az utolsó Magyar – Petrányi kiadást befejeztem, megbékéltem a halál gondolatával”. Távozása kiemelkedő korszakot zárt le a hazai orvosi életben.

Magyar Imréről, a klinikán eltöltött évekről, születésének 100. évfordulóján Centenáriumi évkönyvet adott ki a Medicina Könyvkiadó. Ebben a kötetben Magyar Imre az orvossá válás szépségéről és az orvosi hivatásról írott sorain, gyermekei bensőséges írásain kívül ott van a tanítványok, a munkatársak vallomása. A szerzők kiemelik tantermi előadásainak nagyszerűségét, műveltségét, példamutató személyiségét. Leghosszabban, legbensőségesebben Lehóczky Dezső belgyógyász professzor ír. Székely György gasztroenterológus, a Semmelweis Vonósnégyes tagja Magyar Imre zeneszeretetéről és zenei műveltségéről emlékezik meg. deChatel Rudolf rheumatológus professzor így írt: „Mi, a klinika orvosai, mindig csodáltuk lenyűgöző diagnosztikus éles látását.” Könyvajánló soraiban Tulassay Zsolt professzor így írt: ” Mindenki, aki tanítványként M.I. közelébe jutott, hatása alá került. A professzor példaképpé vált, befolyásolta a gondolkodásmódot, a cselekvés szándékát, irányát és minőségét. Intézetvezetőként olyan iskolát teremtett, amely a magyar orvosi kultúrát évtizedekre meghatározta. Elsősorban az olyan történelmi időkben, amikor az értékek megtartása, a tisztesség és az igényesség vállalása különösen nehéz feladat.”

1990. február 24-én az Ajkai Városi Tanács Kórház-Rendelőintézet felvette a „Dr. Magyar Imre” nevet, és Lehoczky Dezső professzor emléktáblát avatott – Medgyessy Miklós művésztanár alkotását.